Itt azoknak az embereknek a portréit, történeteit olvashatjátok, akik hajléktalanok vagy nagyon kevés pénzből élnek, de szeretnének dolgozni, és kikecmeregni kilátástalannak tűnő helyzetükből. Sokan nem vállalják, hogy fotó is megjelenjen róluk, néhányan a nevüket sem akarják adni, mert nem szeretnék, ha a környezetük felismerné őket, méltányolható okokból. Amennyiben úgy gondolod, hogy munkát ajánlanál vagy adományoznál, kérlek, nézd meg a Munkát keresek-munkát ajánlok vagy az Adományt kínálok föl oldalt! Az e-mailcímünk: szolidaritas@gmail.com,  ide írhatnak azok is, akik  szeretnének bemutatkozni, illetve szakmai önéletrajzukat az érdeklődőknek továbbítanák.

Az első történet:

Nevezzük Gergőnek. 2010-ben, nagyon fiatalon került az utcára. 19 éves volt, mikor összeveszett a mostohaapjával, aki végül kidobta. (Sohasem voltak jóban sem vele, sem a féltestvérével).
Eleinte a barátainál aludt, aztán már nem volt hova mennie. Korgó gyomorral és csüggedten kuporgott egy járda szélén, amikor megszólította egy idős ember. Soha nem felejti el, milyen finom volt az a kakaóscsiga,amit tőle kapott. A férfi adott még ötszáz forintot, és behozta a hajléktalanszállóra.
Akkor már volt érettségije, szakmája, több más mellett számítógépek szereléséhez, karbantartásához is ért.

A szállóról a fővárosba ment szerencsét próbálni. Dolgozott, meg tudott élni. Megbecsülték, előléptették, több ember munkáját iránytotta
főnökei megelégedésére. Azonban vállalkozásba kezdett, ami egy darabig jól ment, de egy rossz döntése miatt befuccsolt.
Vissza kellett jönnie Miskolcra. Élettársával albérletbe költöztek, de csak olyat tudtak keresni, ahol nem kértek kauciót.
Mindketten dolgoztak, ő otthon, a gép mellett, a lány napi fizetésért egy cégnél.

A főbérlő gyakorlatilag velük lakott a garzonban, fürdött, magára mosott, főzött, csak aludni járt máshová. A lány keresetét minden nap elkérte, már alig tudtak miből enni.
Nem mertek vitatkozni vele, mert féltek, hogy kaució nélkül nem találnak új albérletet, és nem akartak az utcán kikötni.
Végül mégis ez lett belőle. Egy napon a főbérlő, aki persze nem jelentette be a lakóit, a megállapodásnál jóval hamarabb kérte
a bérleti díjat, és megfenyegette őket, kivágja a cuccaikat, ha nem  adják azonnal a pénzt, sőt, rendőrt hív rájuk.

Összekapkodtak pár holmit, ruháik nagy része ott maradt,a lány igazolványai, bizonyítványai, egyéb iratai szintén.
Kilenc napig kóboroltak a városban. Hamar elfogyott a pénzük, és az éhség mellett a legszörnyűbb az volt, hogy sehol nem tudtak tisztálkodni.
De eljött a pillanat, amikor már nem bírtak tovább éhezni. Koldulni nem akartak, ezért egy szem ezüstgyűrűjüket kínálták a járókelőknek. Pénzt (egy- vagy kétszáz forintot) néhányan adtak, de a gyűrűt nem fogadták el. Napközben plázákban, bevásárlóközpontokban melegedtek, ám a biztonsági őrök egy-két nap alatt kiszúrták őket. Mikor már iszonyúan éhesek voltak, rákényszerültek, hogy pénzt kérjenek egy fiatalembertől. A férfi meghallgatta őket, és nem akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Adott nekik pénzt, és segített eljutniuk a munkaügyi központba, hogy állást szerezhessenek.

Persze próbálkoztak a családsegítőnél, ahol ruhát és ételt ígértek, de soha nem kaptak semmit. Novemberben szerettek volna bekerülni a hajléktalanszállóra, azonban elutasították őket, mert nem volt tüdőszűrőleletük. Ez fejenként 1700 forint... honnan lett volna ennyijük?
Végül sikerült bejutni. Közmunkásbérből, illetve az egyik városi üzemben keresett csekélyke pénzből próbáltak talpraállni. Ezek mind csak ideig-óráig tartó munkák voltak.

És ez a kereset nagyon kevés volt ahhoz, hogy bármennyit félretegyenek belőle, hiszen mindent meg kell vásárolniuk: enni, tisztálkodni, mosni muszáj, és néha ruhára, cipőre is költeni kell.   Albérletbe szeretnének menni, de mindenhol kauciót kérnek. (Segélyt a fiatalember nem kap, bár járt volna, de a szülők egy hivatalos levelet sem továbbítottak neki. Így lecsúszott erről).
Most úgy érzik, van remény, hiszen ahogy Gergő mondja: vízszintesen alszunk, ehetünk, fürödhetünk...Így könnyebb lesz rendes állást találni, és összegyűjteni a kaucióra valót.

 

 

---

A második:

L.

L. nagydarab, erős férfi, 36 éves, és bár le van százalékolva, nagyon szeretne dolgozni. Élettársával nem a hajléktalanszállón lakik, hanem egy kis hétvégi házban, amely az édesanyjáé, aki egyébként munkanélküli.

L.-nek van két gyermeke az előző kapcsolatából, és azért is szeretne elhelyezkedni, hogy őket tudja valamelyest támogatni. Leszázalékolásáig dolgozott, targoncás volt a Dórgyárban, az Amforánál és a Csokoládégyárban is, soha nem volt vele gond a munkahelyén. Tudja, hogy bírna dolgozni, hiszen időnként muszáj alkalmi munkát vállalnia, hogy valahogy kiegészítse azt a kis összeget, amit kap. Azt mondja, először ötven százalékot állapítottak meg nála, nemrégiben azonban 30 százalékra csökkentették a rokkantságát, így havi harmincezer forintnyi ellátás jár neki. Ebből nem lehet ember módjára megélni.

Szívesen elhelyezkedett volna már eddig is, de nincs OKJ-s végzettséget igazoló papírja, mert amikor még ő targoncás vizsgát tett, akkor nem volt ilyen. Gyakorlata azonban annál több van a szakmájában. De bárhová jelentkezik, mindenütt ezt kérik. Ezért elhatározta, hogy megszerzi az OKJ-s képesítést. Igen ám, de ez 90 ezer forintba kerülne. Ha pedig állami támogatással akarja megszerezni, akkor ugyan ingyen lenne, de a törvény szerint azonnal le kellene mondania a rokkantságért járó pénzéről. Ez viszont egyenlő az éhhalállal.

Olyan munkahelyet keresne, ahol nem két-három hónapra alkalmaznák, ahogyan ez mostanában dívik, hanem legalább egy évre biztos lenne az állása, mert csak így tudná bevállalni az OKJ-s bizonyítvány megszerzését, és így tudna lemondani a rokkantságijáról.

Oldal: Portrék
Szolidaritás érted - © 2008 - 2024 - szolidaritaserted.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat